Egy hozzászólás ehhez “Kodály”

  • nandi írta:

    Varga Csaba

    MIRE LEHET BÜSZKE A MAGYAR?

    Aki vizsgálni kezdi megalapításától kezdve mindmáig tartóan a Magyar Tudományos Akadémiának a magyar nyelvről (és a magyar történelemről) alkotott hivatalos véleményét, bizony nagyon meglepődik. Ugyanis gyökeres fordulatot fedez fel a 48-as forradalom leverését követően. Igaz, már 48 előtt is erős volt a magyar nyelvet megsemmisítő igyekezet. Például Blaha Lujza részint azért maradt meg emlékezetünkben, mert a magyar főváros magyar színpadán magyarul merészelt megszólalni. Ez akkor „skandalum” volt. Hasonló, halált megvető bátorságról tett tanúbizonyságot Széchenyi István is, ő pedig a magyar parlamentben vette magának azt a bátorságot, hogy magyarul szólaljon fel. Ám ez csak a politikai elnyomás része volt, a Habsburgok magyar-gyűlöletéből fakadt. A magyar nyelvről és történelemről magyar tudományos fórumon kialakított vélemény a Kiegyezés után lendült át teljesen az ellenkező oldalra: mégpedig a magyarokra megalázóvá, s vált aztán ez a vélemény egyeduralkodóvá – mindmáig.
    Itt tehát az a nagy kérdés, hogy vajon mi volt a Magyar Tudományos Akadémai hivatalos véleménye a Nagy Fordulata előtt?
    Erre a Magyar Tudományos Akadémiának az 1860-as években már csak nagy-nagy nehezen, de mégiscsak megjelent szótárában az úgynevezett Czuczor-Fogarasi értelmező szótárban, melynek előkészítésében Vörösmarty Mihály is részt vett – könnyen találunk választ. Nagy költőnk, Berzsenyi Dániel önmaga is kutatta a magyar nyelv múltját, s ereményéről így ír: „Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömest tapasztaltam, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja“. A fent nevezett szótárban természetes módon szerepel az adott szócikkeknél, hogy a szanszkrítban, ógörögben, latinban stb. milyen kiejtéssel szerepel az a szó. Már a bevezetőben ezt olvashatjuk a szótár fő alapelveként: “Ha tehát akármily nyelvekben oly szókra akadunk, melyek /…/ legalább alaphangban és érteményben egyeznek, észszerûleg állíthatjuk rólok, hogy eredetre rokonok, pl. a hellen gürosz [gur-os], lat. cir-cus, magy. kör, német Kreis, vagy a lat. vort-it, magy. ford-ít, szl. wrát-i; a lat. hort-us, fran. jard-in, ném. Gart-en, magy. kert, szl. hrad, grod, gorod.

    Arany János ezt írta szomorúan (Az orthológusokra):

    „Kisütik, hogy a magyar nyelv
    Nincs, nem is lesz, nem is volt,
    Ami új van benne mind rossz,
    Ami régi, az meg tót.“

    Jókai Mór elegáns és maró gúnnyal tiltakozva ezt írta:

    „Mellemre tett kezekkel hajolok meg a nagybecsű etnographiai adathalmaz, az összehasonlító nyelvészet szólajstromai előtt; /…/ de minderre csak azt mondhatom: a magyarok nyelve mindig magyar volt.“

    A fentieket átgondolva tehát most már kimondhatjuk: időközben meg lettünk fosztva a múltunktól – papíron.
    Hogy miért? Az ám az igazán cifra történet. Itt most csak annyit, hogy az ősnép sorsa mindig ez, legyen szó Amerikáról, avagy a Föld ellenkező oldalán lévő Ausztráliáról. A mi nyelvünk és műveltségünk pedig a Kárpát-medence ősnyelve és ősműveltsége.

Hózzászólás írása

Be kell jelentkezned a hozzászólás írásához.