Egy hozzászólás ehhez “WEÖRES”

  • nandi írta:

    SzEMFÉNyVESzTŐK ÉS BECsAPOTTAK – Weöres Sándor

    Akiket álomszerűen életfölöttinek véltem – tündérek és más szivárványos csalások földi hasonlóinak – egyfelől a nők; másfelől az ősi heréltek: a bortöltögető szépfiúk, a cirkuszi atléták, a komédiások, a lantosok és fuvolások, a papok, jósok és varázslók.
    Úgy véltem, áldozataikkal együtt isznak és megrészegíti őket – de maguk gyilkosan-józanok maradnak – s aki mámortól elvakúl: csak a férfi.
    Vágyakat föloldanak, hogy még szorosabbra bogozzák – de maguk vágytalanok – s aki sóvárog: csak a férfi.
    Még haláluk is csalás: szemüket márványosan lehúnyják, hogy tetőződjék a kétségbeesés – de maguk köröskörül lesik e reszkető semmit a túlsó semmiből – s aki meghal, bátran, vagy nyomorultúl: csak a férfi.
    Aki hősiesen és balgán kitárja mellét: a férfi; a többi csak fölszítja lázát, elszedi ezüstjét és markába nevet.
    De nem így van. Láttam berúgott pincért, árokban zokogó kocsmai prímást, rászedett színésznőt, hívő papot. A leány sem andalító libegés többé, munkából tér haza súlyos talppal, mint a fadöntő rab elefánt, és iszik egy pohárka öncsalást, akárcsak a férfi.
    Hát én voltam az utolsó szélhámos, akit a nők élhetetlennek, a férfiak esztelennek néztek, s aki viszszanézett gyermeki pillantással, de belül késpenge-józanúl ?
    Hát bennem honolt az utolsó ringyó, aki lop, de meg nem lopják, mert kontyától cipellőjéig búborék ?
    Hát én voltam a végső kétnemű, akinek hímmé-születése merő alakoskodás volt, és ha jelenése véget-ért, gondosan betette az ajtót ?
    Eh ! Végsők nincsenek. A száraz folyómederben, más évszakokban, árvíz ömlik.
    Mi, aszszonyok és heréltek, legyünk csöndesek. Elégedjünk meg azzal, hogy az élet-halál kapuján halkan ki-be járunk, a nagy szemfényvesztés cinkosai.
    Rejtélynek látszunk, pedig a valódi rejtély: a férfi, kincses zsákja roskasztó súlyával, szíve délibábos ábrándjaival, feje makacs eszméivel, amiket ránk is átvetít, s e vélt rokonérzésben fellélegzik pillanatra, s azt hiszi, elvesztette magányát.
    Mi évezrek óta megszoktuk, hogy okosságát tágranyílt szemmel csodáljuk – mért is ne, hiszen rajongásában kincseit ránkzúdítja, majd megint elindul, szerszámmal, gyilokkal, keserves kínnal, új veszteni-valót szerezni.
    Ám a dicsőség – a küzdelem s a halálba vakon lépés dicsősége – a férfié.
    Tudatlanul veszi nőül a kívánság fészkét, az Anyát, de tudva bűnhődik miatta – hódolj kétnemű Teiresias, a férfi Oidipus előtt !

Hózzászólás írása

Be kell jelentkezned a hozzászólás írásához.